Harkai Hírmondó 2012 december

Engedjétek hozzám…

 Az egyházi év fordulóján a következő gondolatok kavarognak bennem:

       Jó volt ott lenni néhány hete az idősek napján, ahol Gyökössy Endrének egy olyan gondolatát idéztem, aki a bibliai

 boldogmondások közül azt idéztem: „Boldogok, akik észreveszik egy diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót, és mindháromban a

 diófát, mert nemcsak néznek, hanem látnak is.” Elmondtam, hogy örülök, hogy asztal körül lehetünk együtt.

       Az egyházi esztendő utolsó vasárnapján teológus szupplikáció volt gyülekezetünkben, a talentumok példázata alapján tartott

 hiteles igehirdetés kerettörténetét szívesen osztjuk meg az olvasókkal is.

       Elindultak gyülekezetünkben az ún. családi istentiszteletek, ill. gyermek-alkalmak. Áldásos megtapasztalni, hogy a gyülekezet

 idősebb tagjai, tisztségviselői is örömmel ülnek be a padokba ezeken az alkalmakon is.

      Ádvent kezdődik. Valaki érkezik. Kérdés, hogy készek vagyunk-e a befogadására. Gyerekek, felnőttek, kicsik és nagyok egyaránt.

 Erre mindnyájan magunk tudunk válaszolni. Kívánom, hogy alakuljon ki bennünk egy olyan igény, hogy ne csak a megfogható dolgokat

 lássuk, hanem észrevegyük, az idei Karácsonykor érkező Jézus a mi életünkbe is meg akar érkezni. Nem fog harsányan jönni. De

érkezik. Isten áldja ezt az időszakunkat!  

Mesterházy Balázs lelkész

„Sok mindenki számára ismerősen csengenek Jézus szavai:

„Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket!” Ő ezeket – mint a szinoptikus evangéliumok lejegyezték – azért mondta, hogy

példát állítson az Isten országának örököseiről. Nem véletlenül halljuk ezt az ún. „gyermekek evangéliumát” (Lk 18,16) minden

keresztelés alkalmával is.

Immáron a harmadik gyermek-istentiszteleti alkalom kapcsán használom ezt az igét, és talán a folytatás is úgy szólhatna

szülőknek, nagyszülőknek egyaránt: Engedjétek, és hozzátok errea nagyszerű alkalomra gyermekeiteket, unokáitokat!

Lelkészünk nagy szeretettel, és általuk is megérthető módon szól hozzájuk ezeken az együttléteken, és hirdeti nekik

Isten igéit, természetesen úgy, ahogy ennek a korosztálynak azt érdemes elmondani. Mindig szemléletesen próbálja körülírni

mondandóját, akár bibliai igeszakaszt magyaráz el (Béna meggyógyítása, Isten országa mint háló, stb.), akár az

evangélikus köszöntést – „Erős vár a mi Istenünk!” – tanítja.

Mi sem mutatja jobban ennek „hatékonyságát”, mint az, hogy egyre több gyermek jön ezekre az alkalmakra, és a közös

imádkozáskor, amikor az oltár előtt körbeállva fogják egymás kezét, egyre nagyobb körben férnek csak el.

 Az utolsó alkalommal, amikor egy vendégszolgálatot végző teológushallgató hozta közéjük Isten igéjét (Keressetek és

találtok!), már közel húsz gyermek szorongott ebben a körben.

Nagy öröm látni, és hallani, hogy lehet úgy szólni a legkisebbekhez, hogy azt ők élvezzék, megszokják, természetessé

váljon számukra az istentiszteleti élet, és talán rendszeres templomba járókká tudnak válni! Használjuk ki a lehetőséget!”

 (Gosztola Szabolcs felügyelő gondolatai a gyülekezetben folyó gyermek-alkalmakról)

„Otthon ültem, és a meleg kályha lobogó tüzét néztem, és közben kint esett hatalmas pelyhekben a hó. Vén kezemben egy forró

csokoládé, a másikban pedig egy meghívó ma estére, vacsorára egy idegenhez, aki még a nevét sem volt képes leírni és az időpontot

sem. Csupán annyi áll benne, hogy értem jön majd, és ő visz el magához. Nem kell semmit vinnem, csak magamat. Volt időm, és kicsit

gondolkodtam az életemen, hogy mennyi mindent tettem meg. Felneveltem 3 gyereket és lett 7 unokám és 4 dédunokám. Végig

hűséges voltam a feleségemhez és egy hosszú tanári pálya van a hátam mögött, ahol mindig mindenki emlegette a nevem. Mind a

mai napig küldenek köszönő leveleket a volt tanítványaim…

(…) A régi szép emlékek között majdnem elaludtam, hiszen nagyon fárasztó napom volt, és rengeteg minden eszembe jutott. Ekkor

hirtelen egy kopogás zavart fel az álmomból, és lassan kinyújtózva belebújtam a papucsomba, majd elindultam az ajtó felé. Egy

idegen alak volt, de nem láttam, hogy ki ő. Mondta, hogy öltözzek, mert megyünk a vacsorára. Nem kellett sokat – mert már fel

voltam –, csak egy kabátot húznom, és egy csókot adnom a feleségem homlokára. Becsuktam az ajtót, majd sétálva némán

elindultunk egymás mellett a szakadó hóban, és sétáltunk egy sarkot, majd egy olyan házhoz érkeztünk, amit eddigi 80 évi itt lakásom

alatt még sosem láttam. Ekkor kinyitotta az ajtót az idegen, és hatalmas fényesség áradt ki belőle. Majd egy ismerős hangon

megszólalt nekem: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, gyere be urad ünnepi lakomájára!”

 (Részlet Zahorecz Pál, III. évfolyamos evangélikus teológushallgató Mt 25,14-30 alapján Örök élet vasárnapján, 2012. november 25-én tartott igehirdetéséből)