GYEREKÖkotábor a "Tűz" jegyében - áhitat, prédikáció

2013. augusztus 23. A tábor 3. napján elhangzott reggeli áhítat (Tóth Vivien).        

 

- Ézsaiás 6,1-8 -

 

Uzzijjá király halála évében láttam az Urat, magasra emelt trónon ülve. Palástja betöltötte a templomot.

Szeráfok álltak mellette, hat-hat szárnya volt mindegyiknek: kettővel arcát takarta el, kettővel lábát fedte be, kettővel pedig repült.

Így kiáltott egyik a másiknak: Szent, szent, szent a Seregek URa, dicsősége betölti az egész földet!

A hangos kiáltástól megremegtek a küszöbök eresztékei, és a templom megtelt füsttel.

Ekkor megszólaltam: Jaj nekem! Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom. Hiszen a Királyt, a Seregek URát látták szemeim!

És hozzám repült az egyik szeráf, kezében parázs volt, amelyet fogóval vett le az oltárról.

Számhoz érintette, és ezt mondta: Íme, ez megérintette ajkadat, bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva.

Majd az Úr szavát hallottam, aki ezt mondta: Kit küldjek el, ki megy el követségünkben? Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj!

 

             Kedves táborozó és kedves kíváncsi Testvérek!

Táborozásunk elmúlt két napján nagyon sokat hallhattunk a tűzről; arról a tűzről, ami - akárcsak egy tábortűz, - nagy, izzó narancsszínű lánggal ég, ropogtatja a tüzifát, a füstje magasra száll a levegőben, és aminek az erejéről, a formáiról - főleg tegnapelőtt, Zsuzsi néni elmesélése nyomán - már eddig is sok újat tanulhattunk.

 

De én most arról a tűzről szeretnék beszélni, ami ennél a tábortűz-féle lobogásnál sokkal kisebb, sokkal csendesebb, sokkal észrevétlenebb. Ez pedig a parázs, amiről most a felolvasott történetben is hallottunk. A parázs, ami a tűz "maradéka", ami már nem lobog, nem ég feltűnően, nem ropog hangosan, nem látszik messziről, de ugyanúgy megvan az "ereje".

 

Mindannyiunknak ismerős lehet a mondás: "kicsi a bors, de erős".

De nem csak a bors, a parázs is kicsi, de erős: maga is tüzet tud gyújtani, fel tudja éleszteni például a már kialudni készülő tábortüzet.

Sőt, ma délután mi is meg fogjuk látni és ízlelni, hogy milyen ereje van: krumplit lehet sütni rajta.

 

Melegít...

Régen nekünk cserépkályhánk volt otthon, és emlékszem, a békés téli éjszakákon a kályhában izzó parázs is elég volt ahhoz, hogy melegen tartsa a szobát. És arra is emlékszem, milyen jó volt ilyen téli éjszakákon a parázs melegében hallgatni a csendet, a megnyugtató, békés csendet.

                                     

És lám-lám, nem kell ahhoz hatalmas tüzet rakni, hogy "hatása" legyen: nagy tűzben a krumpli odaégne, a kályhában lévő lobogó tűz meg idővel elviselhetetlen hőséget okozna a szobában.

 

Elég nekünk a parázs... mint ahogy ebben a kis táborban is elegendő már az is, hogy egyáltalán itt vagyunk, _és_ a saját élményeinket, ötleteinket, nyári szabadidőnket mi is parázsként be tudjuk rakni a közösbe. Elég az, hogy így vagyunk itt, - ahogy én érzem, - szívesen, örömmel napról-napra, parázsként erősítgetni, melegíteni ezt a kis közösséget.

 

Ma reggel egy kicsit kényelmesebb helyzetben mi is eljátszuk az előbb felolvasott történetet. Láthatjátok, hogy itt az oltáron van egy tálka. No persze nem parázs van benne, és természetesen nem is fogunk senkinek a szájához parazsat tartani... Ebben a tálkában ártalmatlan kis kavicsok vannak: színes kis egyszerű kavicsok. Kis segítséggel most ez a tálka körbejár, és azt kérem, hogy mindannyian vegyünk magunkhoz egy kövecskét.

 (...)

 Ez a kövecske jelképezheti számunkra azt a parazsat, aminek - ahogy említettük, - ereje van, hiszen - ahogy a történetben hallottuk - általa az Isten egy igen-igen nagy dolgot indított el, mikor Ézsaiás prófétát egy nagyon fontos küldetéssel útnak indította. Ereje van, méghozzá azt az erőt jelképezi, ami ma is összegyűjtött minket ezen a reggelen, a harkai templomban. Ereje van, méghozzá Isten erejét jelképezi, aki egy táborba hívott minket, és közösséget alkot közöttünk ezekben a napokban (is), hogy a közös élmények, találkozások, ismerkedések, játékok, kirándulások, strandolások örömével gazdagodhassunk, és ezekből az élményekből majd a tábor végeztével is töltekezhessünk.

 

Mert ha majd egyszer - még soká, - de majd egyszer ez a tábor is véget ér, akkor is a magunk saját kövecskéjét látva, érezve otthon is eszünkbe juthassanak ezek az örömteli napok, és emlékezhessünk rá, hogy jó dolog közösségben lenni egymással, és a közösséget megteremtő Istennel, a mindig velünk maradó Jézus Krisztussal!

Ámen.

 

2013. augusztus 25. A tábor záróistentiszteletén elhangzott igehirdetés (Szabó Lilla):

 

Hol volt, hol nem volt volt egyszer egy nagyon nagyon öreg király, aki egy szép és gazdag ország uralkodója volt. Ennek a királynak nagyon sok palotája volt és messze földön híres volt magas várairól. Különösen az egyik várát kedvelte, ez pedig egy olyan magas hegy tetején állt, hogy a tornyok legteteje ki sem látszódott a felhők miatt. Éppen ezért, aki ide fel akart menni, annak útközben legalább ötször meg kellett állnia pihenni, sőt még olyan is volt, aki félúton visszafordult. Történt egyszer, hogy a király kapott ajándékba egy lámpást a szomszédos uralkodótól születésnapjára. Igencsak örvendett az ajándéknak, nem is tudta hova tegye! Az asztalra vagy az ágy mellé? Az ebédlőbe vagy konyhába? Még vacsorát is rendezett, hogy mindenki csodájára járhasson ennek a nagyszerű ajándéknak, volt a vacsorán mindenféle sült étel, libacomb és kacsamáj, sokféle édesség, gyümölcsök és italok. Ki is tette a lámpást a király az asztal közepére, hogy az összes vendég láthassa. Sokan melegettek mellette lángjai körül, míg mások gyönyörködtek a fényében. Mikor azonban észrevette, hogy néhányan összesúgnak az asztalnál ülő nemesek közül, irigykedve nézik, majd pedig harccal fenyegetik, mondván: „Kedves király, a lámpád fénye elhat a mi királyságunkig is, túl fényes”- szomorúan eltette lámpását, egészen be az ágya alá, hogy ne is lássa többé senki.

Kedves gyülekezet! Fiatalok és felnőttek! Vajon mi is eltettük volna-e a lámpást?

A hét második felében egy ökotáboron vettünk részt az ágfalvi és bánfalvi testvérekkel.  Minden napot egy áhítattal kezdtünk, melyeknek témája a tűz, a világosság. Az első áhítat alapigéje ez volt: Én vagyok a világ világossága- ezt Jézus mondja magáról.

Azt a világosságot is letagadnánk vagy megtagadnánk, amit Jézus ajánl? Jézus szavai így folytatódnak: aki engem követ nem járhat sötétben, mert övé lesz az élet világossága. Jézus maga hív minket a fényre, maga mondja: nem járhatunk sötétségben. Nem azért,mert nem tudunk, hanem azért, mert nem szeretné. És amennyire biztosak vagyunk abban, hogy a Nap hajnalban felkel és vakító fényével elárasztja a világot, ennél is biztosabbak lehetünk abban, hogy Jézus minden nap a világ világosságaként az egész világra fényt akar hozni, hogy beragyogjon mindent, így ránk is, hiszen a fény jobb, mint a sötétség. A világosságban látjuk, hogy mi történik körülöttünk, tudjuk, hogy merre tartunk, látjuk a körülöttünk lévőket is. Néha jó a sötétség is. Jó, mikor aludni akarunk, jó, mikor el akarunk rejtőzni. Előre haladni viszont csak világosban lehet.

A második napon Mózesről és az égő csipkebokorról szólt az áhítat. A levetett saruk mutatták: Mózes szent földön áll. Isten örökkévalóként mutatkozott be számára: Vagyok, aki vagyok. Az égő csipkebokor lángjai olyan nagy tűzzel lobogtak, és annyira olthatatlanul, hogy évezredekkel később is érezzük hatását. Ő ugyanis ugyanaz az Isten, aki teremtette a földet és aki Ábrahámot elhívta, és aki most Mózest is elhívta. Ugyanaz, aki majd később Jézus által az egész emberiségért odaadta önmagát. Ugyanaz az Isten, aki minket is hív, hogy kövessük Őt.

A harmadik napon Ézsaiás és a tisztító parázs történetét hallgattuk meg. Itt Ézsaiás szájához parazsat érintve bűnbocsánatot kap és Isten elhívja. Mi is mindannyian kaptunk egy-egy „parazsat” jelképesen, hogy érezzük egy parázsnak is mekkora hatalma lehet, és mennyire beragyoghatja a napunkat, később akár még tűz is válhat belőle.

A negyedik napon a népet vezető tűzoszlopról hallhattunk áhítatot. A pusztai vándorlás során Isten éjjel tűzoszlopként vezette népét. A sötétben Ő maga volt a fényesség. Ő maga volt tűz, ami kivezet a sötétségből. Nélküle valóban sötétben tapogatóztak volna, éppen mint manapság mi, amikor sötétedés után áramszünet van. Ám hatalmas tűzoszlop volt, hogy mindenki lásson és a nép között volt, maga is velük együtt haladt az Ígéret földje felé vezette őket.

Hallgassuk meg a ma Vasárnapra választott igehirdetési alapigét, amelyet megírva találunk Mt 5,14-15

Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. A lámpást sem azért gyújtják, hogy véka alá rejtsék, hanem hogy a lámpatartóra tegyék és akkor világít mindenkinek a házban

Sok szempontból láthattuk Isten tetteit ezeken a történeteken keresztül. Láthattuk, hogy Jézus miképpen bíztat minket követésére, hogyan találkozik Mózes az ÚR-ral a csipkebokor fényénél, szinte magunk előtt láthattuk az angyalok suhogó szárnyait és parazsak izzását, és beleképzelhettük magunkat a nép egy tagjának helyébe, amint vándorol a sötét és kietlen pusztában egy izzó és fényes tűzoszlopot követve. Ezzel azonban még nem jutottunk el valódi célunkig.

A valódi célunk az, hogy igazán részeivé legyünk a történeteknek. Hogy bátran kövessük Jézust, és higgyük, hogy vele nem sötétségben járunk. Hogy érezzük, Isten hív minket, ahogy hívta Mózest is. Hogy bűneinkkel Jézushoz forduljunk, hiszen Ő megbocsátja azokat. Hogy bízzunk benne, hogy Isten vezet minket is, mint a népet vezette. Hitünk lángja, bármilyen kicsi is, akár lehet még egy kis parázs is… de ha hittel forduljunk Istenhez, Ő még a parázsnyiból is lángoló hitet tud szítani. Nyissuk meg neki szívünket, hogy egyre nagyobb legyen a világosság és a kis lángunk növekedjen, majd végül akkora legyen, hogy mások is meglássák és melegedhessenek fénye körül! Merjük megmutatni az ajándékot, amit kapunk, hiszen ez Isten szeretetének lángja, amit ha elrejtünk, nem tud sok sötét szívet világosra varázsolni!

Ha mindezt bizalommal tesszük, és azt a fényes hitet, amit Istentől kapunk nem rejtjük el többé semmi kérlelésre, hanem bátran hirdetjük, a történetet ilyenné változtathatjuk:

 

Hol volt, hol nem volt volt egyszer egy nagyon nagyon öreg király, aki egy szép és gazdag ország uralkodója volt. Ennek a királynak nagyon sok palotája volt és messze földön híres volt magas várairól. Különösen az egyik várát kedvelte, ez pedig egy olyan magas hegy tetején állt, hogy a tornyok legteteje ki sem látszódott a felhők miatt. Éppen ezért, aki ide fel akart menni, annak útközben legalább ötször meg kellett állnia pihenni, sőt még olyan is volt, aki félúton visszafordult. Történt egyszer, hogy a király kapott ajándékba egy lámpást a szomszédos uralkodótól születésnapjára. Igencsak örvendett az ajándéknak, nem is tudta hova tegye! Az asztalra vagy az ágy mellé? Az ebédlőbe vagy konyhába? Még vacsorát is rendezett, hogy mindenki csodájára járhasson ennek a nagyszerű ajándéknak, volt a vacsorán mindenféle sült étel, libacomb és kacsamáj, sokféle édesség, gyümölcsök és italok. Ki is tette a lámpást a király az asztal közepére, hogy az összes vendég láthassa. Sokan melegettek mellette lángjai körül, míg mások gyönyörködtek a fényében. Azt is észrevette, hogy néhányan összesúgnak az asztalnál ülő nemesek közül, irigykedve nézik, majd pedig harccal fenyegetik, mondván: „Kedves király, a lámpád fénye elhat a mi királyságunkig is, túl fényes”- a király azonban nem törődött ezzel. Sőt, kitette az ablakba lámpását, hogy beragyogja fénye az egész királyságot, és többé senki sem félt a sötétben, az emberek boldogan melegedtek ragyogó sugaránál.
Ámen

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek