Jer 14 Tanévnyitó 12 09 23

⁷Ha bűneink ellenünk szólnak is, a te nevedre tekintettel bánj velünk, URam! Mert számtalanszor elpártoltunk, vétkeztünk ellened! ⁸Ó, Izráel reménysége, szabadítója a nyomorúság idején! Miért lennél olyan az országban, mint egy jövevény, aki vándorként csak éjjelre tér be? ⁹Miért lennél olyan, mint a riadt ember, mint az olyan férfi, aki nem tud segíteni? Hiszen te közöttünk vagy, URam, rólad neveznek bennünket: ne hagyj el minket!

Mai textusunkban egyfajta ritmust vehetünk észre: ember-Isten-ember-Isten-ember. Kicsit leegyszerűsítve, de szintén egyszavassá téve: bűn-kegyelem-bűn-kegyelem. Hogy hol van vége, az rajtunk is múlik. Mert Istent nem lehet manipulálni. Nem lehet úgy játszadozni Vele, mint a (kis)gyermek, aki tapogatja a határokat, és provokálva teszteli, meddig mehet el...

De ne szaladjunk ennyire előre. Itt vagyunk ma, tanévnyitó istentiszteleten… Lámpa. Mint a fényképen… de egyelőre csak itt van…

Hiszen aki egy kicsit is ismer, tudja, hogy nem örülök feltétlenül ennek a perikópának, ennek az igeválasztásnak, mert megint aránytalanságot mutathat, mint amiről már oly sokszor beszéltünk. De jó példa arra, hogy Istent megszólítsuk.

Hiszem, hogy tanévnyitó istentiszteleten, munkaévkezdő alkalmon ezt fontos hangsúlyozni. Hogy Isten megszólítható. Hogy kérhetjük őt.

Jeremiás imádsága jó példa arra, hogy amikor Istent megszólítjuk, először a saját helyzetünket kell reálisan elmérni, őszintén beismerni. Ez pedig sosem lehet más, mint a szakasz kezdő mondatrésze: bűneink bizony ellenünk vallanak-szólnak! Elismerjük vagy sem, kellemes számunkra vagy sem, de az igazság az, hogy számtalan az elpártolásunk és számos a vétkünk. Van, aki a Szentírás ezen igazságán felháborodik: Hogyan merészeli bárki is bűnösnek nevezni őt?! Van, aki pusztán legyint: Már miért kellene ennek így lennie, miért is kellene ezt komolyan venni? Van, aki meghúzva magát némán hallgat: Csak le ne lepleződjenek piszkos ügyeim, szégyenfoltjaim! Van, aki térdre roskadva kiált fel: Irgalmazz nekem, bűnösnek!

Na de ha ennyire a bűn emészti fel életünket, és ha az ember ennyire tehetetlen, akkor mit lehet tenni? Nos, Jeremiás tudja azt a pontot, ahol még belekapaszkodhat az utolsó szalmaszálba. Mintegy Isten szívére beszél, amikor azt kéri, hogy ne a bűnök szerint, hanem nevére tekintettel bánjon népével az Úr.

Ezen szalmaszál azonban nagyon vékony, ezért folytatódik az imádság annak megvallásával, hogy Izráel bűnei miatt Isten olyanként jár-kel népe országában, mint aki csak egy kóválygó vándor, egy senki, egy jövevény. Megdöbbentő kép, hogy az Úr csupán jövevény a saját tulajdonában! Így volt ez Jeremiás korában az ÓSZ népével - de ugyanígy van napjainkban az ÚSZ népével is: az Úr Jézus bizony gyakran csupán látogatóként, vándorként kap helyet az egyház életében. És valóban leginkább úgy tekintünk Rá, aki csak éjjelre tér be, Aki megriadt emberként nem tud segíteni rajtunk. Mennyiszer gondoljuk úgy, hogy Isten sem tud segíteni a mindennapi gondjainkon, a megélhetés nehézségein, a gyermeknevelés terhein, a létbizonytalanság félelmein, a munkanélküliség veszedelmein.

Olyanok vagyunk, mint az a Gyökössy-történetbeli szegény sorsú fiatalember, akit születésnapján meglátogat a gazdag nagynéni, és ajándékba átad egy imakönyvet: Ennek nagy hasznát fogod venni. A fiatalember magába fojtva dühét tér haza. Egy év múlva meglátogatja a nagynéni, és megkérdezi: Hasznát vetted az imakönyvnek? Udvariasan azt felelte: Igen. Na, mutasd csak azt a könyvet! A nagynéni belelapoz, és sorra szedi ki a lapok közé tett 100$-osokat és teszi zsebre… Nos, mivel mi is azt képzeljük, hogy az imádság csak annyit ér, mint egy szokásos imakönyv, de nem kezdjük el valóban használni is, és ezért nem is tapasztaljuk meg a lelki segítséget sem, sem az Isten által nyújtott gyakorlati segítséget sem.

Nincs mindez másképp az egyházzal sem! Az egyház név ugyan nem, de a keresztyén név is pontosan az Úrról `ragadt ránk'! Hiszen a keresztyén név azt jelenti valójában, hogy krisztusi ― azaz az egyház népe Krisztusról neveztetett el. Tehát Krisztusra tekintettel, keresztje elé borulva járulhatunk az Úrhoz és várhatjuk könyörületét, szeretetét!

Ugyanakkor ezt követően elhangzik a megfellebbezhetetlen ítélet - megfellebbezhetetlen, hiszen a legfelsőbb bíróságtól ered: fogság lesz a nép sorsa! Halványan derengő fénysugár ebben, hogy itt nem az örökéletről döntött Isten, hanem Izráel történetéről, a nép földi életéről. Másik reménysugár, hogy Isten tiltása, majd annak kifejtett magyarázata után a próféta is megérezhetett valami csekély esélyt, ugyanis így fejezi be: „Tudnak-e esőt adni a népek bálványai? Vagy az ég adja-e a záporesőket? Nem, hanem Te, Urunk, Istenünk, Benned reménykedünk: hiszen Te alkottad mindezeket!” (22.)

Magunkban éppúgy nem bízhatunk, mit az esőt adni képtelen bálványainkban. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy rábízzuk magunkat Istenre. Épp arról volt szó múlt héten, hogy hagyjuk Rá a dolgainkat, és akkor teljesülnek szándékaink - az Úrra hagyni dolgainkat persze azt is jelenti, hogy meghajlunk Isten előtt. Múlt vasárnap mindez elméleti tételként került elő, most pedig ennek egészen komoly, létünket a legmélyebben átható, élet-halál kérdését eldöntő gyakorlati megvalósulását látjuk Jeremiásnál. Vajon van-e bennünk annyi szeretet Urunk iránt, van-e bennünk annyi hit, hogy mi is alá tudjuk vetni magunkat Isten döntéseinek, még ha véglegesen az ítélete mellett döntött is?!

Nincs más reménysége az embernek, csak az, hogy Istenről neveztetünk ― ne a bűneink szerint bánj velünk, hanem a Te nevedért irgalmazz... Nincs más esélyünk, csak Isten... Isten radikális és végleges döntést akar tőlünk Őmellette. Ne aprópénzért kiáltsunk, hogy mentsen meg ebben az életben, a szárazságtól, stb.

Jeremiás nagyon szereti Istenét, és nagyon szereti népét. De a nép elfordult Istentől. Piszok sok keservébe került a prófétának, hogy ítéletes próféciákat kellett hirdetnie...

Jó a textus időzítése, hiszen aki Útmutatót olvas, az nemrég találkozott ezzel a szakasszal teljes egészében. (szept. 10.)

Jó ebben a szakaszban, hogy nem az emberre épít, hanem Istenre. Nem a mi hitünk számít, mint emberi produktum, hanem a keresztyén hit, mint Krisztus műve!

A tanévnek nem szabad nekimenni nyugodt beletörődéssel: legyen meg aminek lennie kell, essünk túl ezen is gondolatokkal... Az új tanévhez, az élethez kell egy jó adag belső tűz, virtus: "Csak azért is én megmutatom!" Tudjátok a tanév, egy hatalmas verseny! A kérdés: képes vagy legyőzni önmagad újból és újból a leckék, a tanulás hatalmas viadalában? Ha tápos vagy akkor biztos, hogy feladod, és kapsz ezer okot amiért nem éri meg tanulni, készülni, eredményesen vizsgázni. De ha jóféle magyar emberből vagy akkor nem adod fel, hanem a jó harcot jó végre viszed, és eredményesen leteszed azokat a fránya vizsgáidat! Szinte mindegy, hogy mit kérnek a tanárok, a lényeg, hogy te légy a győztes!! Ha ma az iskolában rászoksz

a kudarc keserű izére, akkor egy életen keresztül az fog téged hosszan kísérni, nyomodban lihegni nyálasan, mert te őt, gyáván magadhoz fogadtad, otthont adtál az életedben neki. De ha ma kemény munkával győzöl az iskola padban, holnap az életben is győztes leszel!! Ha a tanulásból, munkából fakadó sikert magadhoz édesgeted kemény kitartó küzdelemmel, akkor az mind hűséges oroszlán mindig

veled marad. Tudnod kell, hogy ehhez, soha egyetlen egy csatát sem szabad feladni, elveszteni!! Nem arra születtél, hogy lábtörlő légy!

Kezdődik a tanév, szeretettel bátorítlak! Nézz magadba, téged Isten teremtett, nem vagy selejt, képes vagy győzni, hát akkor gyertek szedjük szét azt az iskolát!