Ef 4 Növekedés12 09 30

¹¹És ő "adott" némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, ¹²hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére, ¹³míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, ¹⁴hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától; ¹⁵hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus. ¹⁶Az egész test pedig az ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben.

Mindenki meg lehet elégedve a beosztással, a gyülekezet élvezi a lelkész szolgáltatásait, ő pedig teljes időben foglalkozhat Isten dolgaival, lelki munkával, igehirdetéssel, tanítással. Klérusnak és laikusoknak meg van a jól behatárolt, egymástól szigorúan elválasztott munkaterülete, így lesz csak igazán jó az összmunka. Tökéletes a kiszolgálás, hiszen rendszeresek az alkalmak, nekünk csak kényelmesen hátra kell dőlnünk a padban.

Valóban nagy ajándék, hogy becsatoltuk az öveket, mert bizony az evangélium útja igencsak rázós, csak úgy dobál ez a jármű, hogy ki is pottyannánk különben a karosszékből! Pál igéjén keresztül Urunk evangéliuma ugyanis alaposan fel akar rázni a kényelmes `fogyasztói keresztyénség' foteljéből is, de az `önmaga fontosságával eltelt keresztyénség' hivatali karosszékből is! Bármelyik feléhez is tartozzunk a vétkesen kettéhasított tudatú egyház népének, mindannyiunk felé van mondanivalója a szentírónak.

Ráadásul kicsit fel is borítja a megszokott rendet — arról szól, hogy időnként fel kell cserélni a szószéken állókat a padokban ülőkkel! Arról szól a szentíró, hogy aki hallja az igét, annak tovább is kell adnia — és arról, hogy akinek hivatali feladata, hogy végezze az evangélium szolgálatát, annak egyúttal táplálkoznia is kell, igehallgatóvá válnia, mert nem egyetlen embernek adatott minden szolgálati terület Krisztus egyházában. Arról szól a szentíró, hogy nem lehetünk sem csupán `fogyasztói keresztyének', sem csupán lelki táplálékot nyújtó hivatalnokok, sáfárok. A textus ugyanis a klérussal és a laikusokkal egyaránt foglalkozik.

Ez is mutatja, hogy amikor apostolokról, evangélistákról, prófétákról, pásztorokról, tanítókról van szó, akkor az apostol nem a papi hierarchiáról, a klérus szerkezetéről beszél, hanem a teljes gyülekezet képe lebeg előtte — ha természetesen nem is mindenki hívatott el apostolnak, prófétának, evangélistának, pásztornak, tanítónak.

Az egyház levele áll előttünk — a szakasz pedig az egyház feladatával foglalkozik. Sokféle elképzelés van ugyanis az emberek körében arra vonatkozóan, mi is az egyház feladata. Mindenfélét hallhatunk. Hol teljesen fals meglátásokkal, hol félig-meddig elfogadhatóval találkozunk — de helyes megfogalmazással igencsak ritkán!

Miért is rendelt az Úr apostolokat, prófétákat, evangélistákat/evangélizátorokat, pásztorokat, tanítókat az egyházban? Hát nem egyszerűen ezért, hogy legyen, aki hittant oktat, legyen, aki keresztel, legyen, aki temet, és hogy legyen, aki biztosítja az istentisztelet folyamatosságát, kiszolgáltatja a szentségeket. Ezek is természetesen beletartoznak, de sokkal többről van szó. Először is szó van arról, hogy némelyeket ilyen, némelyeket olyan feladatra rendelt — nem egészséges a mai rendszer, ahol mindent egyetlen embertől várnak, mintegy szolgáltatásként!

Épp ezért fogalmazza meg Pál így az egyház feladatát, azt, hogy miért is rendelt Isten különféle szolgálatokat az egyházban: „hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére” (12.) Tehát az Krisztus testének tagja, aki szolgál, aki építi a gyülekezetet! Klaus Douglass könyve, Az új reformáció — abban épp az egyháznak ezt a tulajdonságát is, hogy minden tagnak élő, munkálkodó, szolgáló tagnak kell lennie, hangsúlyozta.

Most lehet, hogy a többség elégedetten meghúzódik, kényelmesen hátradől — mondván, hogy akkor ő megúszta, hiszen nem tölt be tisztséget, nem vezető, nem presbiter, csupán egyszerű gyülekezeti tag. Azonban az apostoli üzenet Téged is felráz, hiába is próbáltál elbújni! Mert most még többet követel az Ige, mint amit csupán a presbiterekre mond más helyen. Most minden tagról szól. Minden tagnak feladata van a gyülekezetben, nem lehet pusztán egy `egyházi fogyasztói társadalom' kényelmesen kiszolgált tagja, egy szolgáltatóipar kuncsaftja! Nem, mert ezzel saját magát nyesi le az ember Krisztus testéről — akkor is, ha formálisan maradunk az egyház bejegyzett tagjai. Az egyháztagság azonban semmit nem jelent, nem oszt és nem szoroz az üdvösség kérdésében. Mert itt egyedül az számít, hogy tagja vagy-e Krisztus testének. Krisztus testének tagjai pedig mind tevékenyek kell legyenek!

Világos a tájékoztatás: azért adott némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, igehirdetőkül, pásztorokul, tanítókul, „hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére” (12.) Ez a gyülekezet tagjainak a feladata. Az, hogy szolgálatba álljanak — az, hogy megtalálják helyüket a Krisztus-test szervezetében, ahova Isten akarja állítani, és végezzék a rájuk bízott szolgálatot. Tudod-e már, mi a Te feladatod Istentől? Kérd és keresd, mert Igéjét azért adja, hogy rálelj önnön helyedre! Ehhez természetesen igéből élő tagnak kell lenni — olyannak, aki táplálkozik, napról napra magához veszi Krisztus szavát, hogy éhen ne haljon.

Nem véletlen, hogy az aktívabb felekezetek minden időben azok voltak, amelyek tudták, hogy a gyülekezet élete sok tag egybeszerkesztett munkája! Az egyház egy test — baj van benne, ha csak egy, esetleg néhány tagja működik helyesen, nem pedig mindegyik! „Az egész test pedig az Ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben.” (16.) Itt bizony nincs kibúvó! Csak az tagja ennek a testnek, amelyik működik is!

Tűzszekerek c. film: Ez a futó nem egyszerűen a maga dicsőségére akar olimpikon lenni és legyőzni riválisát, hanem Isten dicsőségére. Az odavezető út azonban fáradsággal teli, közben egyre javulni kell az eredmények tekintetében ― ha úgy tetszik, növekedni. Hajt-e minket ilyen Krisztus iránti lelkesedés, amely `növekedési pályára' állít?

(Esetleg a történet az `adottságok-adományok' téma miatt részletesen is taglalható: két brit rövidtávfutó ― Eric Liddell és Harold Abrahams ― küzdelme, akik 1924-ben, a párizsi olimpián versenyeztek. Eric ― az elszánt skót misszionárius ― Isten dicsőségéért fut, Harold ― egy gazdag zsidó család fia ― pedig azért, hogy győzelmeivel bebizonyítsa jogos helyét a cambridge-i társadalomban. Egy 100 méteres válogatóversenyen Eric legyőzi Haroldot, aki profi edzőt fogad, hogy felkészítse őt. Eric, amikor megtudja, hogy az olimpián a 100 méteres síkfutás előfutama vasárnapra esik, megtagadja, hogy részt vegyen ezen, bár az olimpiai bizottság nagy nyomást gyakorol rá, sőt, a király is megpróbálta rábeszélni, hogy „a haza dicsőségéért” mégis versenyezzen ― Liddell azonban így felelt: „Isten parancsa előbbrevaló, mint a haza dicsősége. Vasárnap nem futok.” Végül kompromisszum születik, amikor Eric lehetőséget kap, hogy a 200 vagy 400 méteres távon induljon. Harold és Eric is győz a versenyszámában 100, illetve 400 méteren.

A 400 méteres futás napján Liddell a célvonalnál állt, amikor váratlanul egy amerikai masszőr egy darabka papírt csúsztatott a kezébe. „Mert akik engem tisztelnek, azoknak tisztességet szerzek” ― szólt az idézet Sámuel első könyvéből. Liddell, markában Isten igéjével futotta végig a távot. Teljesítménye minden várakozást felülmúlt, hiszen nemcsak a versenyt nyerte meg, hanem világrekordot döntött 47,6 másodperces idővel, öt méterrel maga mögött hagyva az ezüstérmes versenyzőt. A verseny után megkérdezték a `szárnyaló skótot' sikere titkáról, mire ő annyit mondott: „Isten misszionáriusnak hívott el, de adott gyorsaságot is, és amikor futok, érzem, hogy Isten kedvét leli bennem… Az első 200 méterben mindent beleadtam, de a második 200 métert csak Isten segítségével tudtam végigfutni.” Néhány nappal az aranyérem megszerzése előtt Liddell 200 méteren bronzérmet szerzett a döntőn ― maga mögött tudva Harold Abrahamst, akivel ez volt a második és egyben utolsó alkalma a versenyzésre. Aztán addig életek, amíg meg nem haltak. ;-) Eric Liddell mint misszionáriuskánt tevékenykedett, s a II. világháborúban halt meg Kínában, japán hadifogságban ― de amúgy tumorban hunyt el. Harold Abrahams sportember és jogász lett, 1978-ig élt.)

Vigyük hát magunkkal a ma hallottakat, és tanuljuk meg: az egyházban található különleges tisztségek nem kiváltságok, hanem arra valók, hogy felkészítsék a szenteket. A szentek dolga pedig, hogy elhagyják a gyermekkort, és hitben felnőjenek, ne pedig a tévtanításoknak legyenek kiszolgáltatva. E felnőtt hittel pedig álljanak be a szolgálatba, mert ez minden egyes keresztyén dolga! Ez által kell egységbe kovácsolódnunk, hiszen egyetlen Krisztusunk van, és felnőni Őhozzá, az egyház Fejéhez!